„1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla... A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek – aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte. Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte. Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet. Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből. Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig.”

A fotó forrása: libri.hu / kiadó: EURÓPA KÖNYVKIADÓ

Szvetlana Alekszijevics 1948-ban született ukrán és fehérorosz szülőktől az ukrajnai Sztanyiszlavban, de Fehéroroszországban nőtt fel. Iskolái elvégzése után helyi újságoknál dolgozott, majd a minszki Nyoman irodalmi lap munkatársa lett. Újságírói pályafutása során elbeszéléseket írt olyan drámai események szemtanúival készült interjúk alapján, mint a második világháború, a Szovjetunió afganisztáni háborúja, a Szovjetunió felbomlása vagy a csernobili atomkatasztrófa. A Lukasenko-rezsim üldöztetése miatt 2000-ben elhagyta Fehéroroszországot. Az International Cities of Refuge Network szervezet menedéket ajánlott neki és a következő évtizedben Párizsban, Göteborgban és Berlinben élt. 2011-ben visszaköltözött Minszkbe. Művei a szovjet és a posztszovjet emberek érzelmi történeteinek irodalmi krónikái. Első könyve, A háború nem asszonyi dolog 1985-ben jelent meg, majd többször újranyomták és több mint kétmillió példányban adták el. A regény nők monológjaiból áll, akik a háború kegyetlenségéről, a nők szerepéről és szenvedéseiről beszélnek. A könyvet a szovjet hatóságok betiltották, illegálisan terjedt, csak a gorbacsovi glasznoszty idején lehetett publikálni.

Forrás:

libri.hu

wikipedia

Felső kép: Wendelin_Jacober / pixabay